2017. október 22., vasárnap

"Tekergő meseösvény" - VI.D osztályos diákok meséi

Kedves diákok, tisztelt szülők és kollégák!

Véget ért az idei "Tekergő meseösvény" meseíró pályázat, ahol iskolánkból három VI.osztályos kislány vett részt. Bár nem kerültek a díjazottak közé, munkáik továbbra is olvashatók lesznek a Virtuarium kiadó honlapján és a nyári mesetáborokban újra és újra elhangzanak majd itthon és Magyarországon. Szívből gratulálunk Bábi Timeának, Moréh Beátának és Ötvös Timeának! Ezért úgy gondoltam iskolánk lapjaiban is szívesen olvasná őket mindenki. Íme, elhoztam a három kedves kis mesét, olvassátok szeretettel!

Ionescu Judit magyartanár
Bábi Timea: Tekergő ösvény

Egy nap éppen János Vitéztől jöttem hazafele, amikor egy keresztúthoz értem. Amint előre tekintettem, azt láttam, hogy az egyik út egy tekergős ösvénybe torkollt, aztán egy hatalmas erdő felé fordult. A másik út kellős közepén egy nagy tölgyfa volt kidőlve, amit bizonyára Süsü döntött ki, mert amint hallottam, mostanság a bolhákkal küszködik. Ezért a tekergő ösvényen bandukoltam hazafele.
Ahogy mendegéltem, hamarosan egy takaros kis házikót pillantottam meg. Bent, egy tetőtől talpig pirosba öltözött kislányt meg egy kedves öreg nénit láttam. Bizony, a Piroska nagymamájának a házához értem. Mivel siettem, nem maradhattam velük egy kis tereferére. Mentem, mendegéltem és egyszer csak énekhangra lettem figyelmes. Körülnéztem és hét pici színes sapkát láttam mozogni a bokrok mögött. A hét törpe igyekezett haza a bányából. Nem álltak meg, mert éhesek voltak és attól tartottak, hogy kihűl a finom vacsora és Hófehérke vörös lesz a méregtől. Igy csak integettek és dalolva vonultak el mellettem.
Alig léphettem vagy tízekét lépést amikor egy parányi csizmácskát pillantottam meg a fűben. Fel akartam venni, de ekkor egy hangot hallottam, amint azt mondja „Csak semmi hirtelen mozdulat, hölgyem! Nem szeretnék macskaviadalt kegyeddel!” Megfordultam és rögtön felismertem Csizmáskadúrt. Mivel látta, hogy én nem akartam ellopni a csizmáját, megbékélt és elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte milyen kalados napjai vannak mostanság, mert a kisgazdája elég ügyetlen legény és ő kell vagyonos feleséget kerítsen neki. Mesélt, mesélt, de én ekkor az órámra pillantottam és nagyon megijedtem. Már fél nyolc is elmúlt és én kilenre otthon kellene legyek, különben a szüleim nagyon fognak haragudni. Elbúcsuztam Csizmás barátomtól, aki nagyon sajnálta, hogy nem hallgatom meg milyen terveket szövöget a gazdája érdekében.
Most már tempósabban haladtam előre, néha neki is iramodtam az útnak, de az mintha nem akarna fogyni. Hirtelen valamiben megbotlottam, pedig biztosra állítom, hogy a lábam alá néztem és semmi sem volt ott egy pillanattal azelőtt. Megfordultam és Hétszűnyű Kapamányimonyókot láttam, ahogy nevetve eliramodott a sövényszerű bokrok között. Most fájó térddel bicegtem tovább.
Már esteledett, amikor megpillantottam a város első tömbházait a tergő utacska végénél. Örvendtem, hogy Időapó velem tarott és nem sietett túlságosan. Igy pontban kilenckor léptem be a lépcsőház szürke, kopott kapuján. Miközben a lakásunk ajtaját nyitottam, azon gondolkoztam, hogy micsoda kalandos délutánban volt részem. Milyen kár, hogy senkinek sem mesélhetem el amit láttam, hallottam, hiszen még a meseírók sem hinnék el, hogy rátaláltam a tekergő meseösvényre!

Moréh Beáta: Tekergő ösvény

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis faház. Abban lakott Sára néni és János bácsi. Olyan szegények voltak, hogy semmijük sem volt, egyetlen kincsük a fiuk volt.
János bácsi néha kiment halászni, s amit fogott az lett az ebéd, a vacsora több napon át. A mező szélén volt egy kis földjük, ott búzát termesztettek, s amikor az megérett, lett belőle finom fehér liszt, abból pedig friss kenyér.
Nőtt, növekedett a kis legény, s amikor felnőtt, az apja elküldte, menjen és próbáljon szerencsét, hiszen öreg szülei már a végüket érezték.
El is indult a legény, hosszú tekergő úton haladt. Hét mérföld után úgy elfáradt, hogy szállást keresett egy fa tövében és ahogy lehajtotta a fejét, rögtön el is aludt. Reggel újra elindult és mire beesteledett, újabb hét mérföldet tudhatott maga mögött. A harmadig nap aztán már elunta a sok gyalogolást és elkeseredve leült.
- Már huszonegy mérföldet is bejártam és még mindig nem történt semmi, nem találtam semmit, mondta félhangosan bánatában.
- Majd fogsz, csak légy türelmes és kitartó, meglátod majd!- hallott egy mélyen zengő hangot.
A legény összerezzent és igyekezett felfedezni a hang forrását.
- Ki vagy te?- kérdezte ijedten, de nem látott senkit, pedig a hang a közeléből jött.
- Én vagyok az, az Ösvény, amin eddig is haladtál. Láttam lábad minden nyomát, hát modd, mi járatban vagy erre, ahol a madár sem jár?
- Én bizony szerencsét próbálni indultam, de három nap elteltével sem találtam semmit, nem hogy a szerencsémet leltem volna meg. – válaszolta búsan a legény.
- Pedig jó helyen jársz, te legény! – mondta az Ösvény – Menj csak bátran tovább!
A legény újra elindult és hamarosan egy furcsa fához ért. Furcsa, lila gyümölcsök függtek az ágain.” Mi a csuda lehet ez?”- elméledett a legény, mire az Ösvény azt mondta:
- Erőgyümölcs ez! Ha megeszed, nem fáradsz el soha! A fiú szedett a gyümölcsből és el is fogyasztott belőle vagy kettőt. Olyan erőre kapott, hogy akarata ellenére is már-már szaladt előre az ösvényen. Hét nap és hét éjjel menetelt megállás nélkül. Közben sok furcsa dolgot látott, de a lába nem akart megállni. Egyszer átszaladt előtte egy háromfejű macska, aztán egy hét lábú lovat kellett kikerüljön, mert az éppen cipőt próbált húzni a hatodik lábára is, de a fűzőre lépett a negyedik lábával és most összeakadt valamennyi lába. Hamarosan átkelt a visszafele folyó patakon is, de csak menet közben csodálkozhatott, mert a lába nem engedelmeskedett a megállásra. Hamarosan elért egy hatalmas kastélyhoz, amelynek minden fala, ablaka, ajtaja színaranyból volt. Amikor az őröket meglátta, elcsodálkozott a színarany páncéljukon. Az egyik meg is szólította az ámuló legényt:
- Mi járatban vagy erefele te legény?
Ekkor vérfagyasztó sikoltás rázta meg a levegőt. A hangtól kitört egy ablak aranyüvege, aztán azt látta, hogy valaki esik lefele. A legény odaszaladt, elkapta a hulló alakot és akkor látta, hogy egy csodaszép királykisasszonyt tart a karjai között. A lány hálásan nézett megmentője szemébe és nyomban megszerette. Ekkor kicsapódott a palota kapuja és a király rohat ki lihegve, nyomában három aranypáncélos őrrel. Amikor a lányát élve találta megmetője mellett, nem is tudta mit tegyen hamarabb. Ölelte, a kezét rázta és százszor is megköszönte, amiért megmentette a királylányt.
- Hálám jeléül, neked adom a fele királyságom, a lányomat pedig feleségül.
A legény megköszönte a király ajándékát, rögtön papot hívtak és olyan lakodalmat csaptak, hogy hét nap, hét éjjel szólt a zene, folyt a bor, sütötték a jobbnál jobb falatokat. Ezután boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Örömében az Ösvény még jobban kanyarogni kezdett és addig kanyargott, tekergett, míg el nem hozta nekem ezt a szép történetet.

Ötvös Timea: Tekergő ösvény

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két jó barát, Mackó Lackó és Tappancs, a kutyus. Olyan jó barátok voltak, hogy aki csak látta őket, azt is gondolhatta volna, hogy testvérek.
Történt egyszer, hogy a két barát elindult szerencsét próbálni, tudva, hogy a mesék alapszabálya szerint a hősök mindig jól járnak, hiszen kincset találnak valahol.
Mentek, mentek, mendegéltek és hosszú ideig nem történt semmi különös. Egyszer csak megpillantottak egy csapdába szorult őzikét. Odasiettek, hogy kiszabadítság. Jó ideig dolgoztak a csapda szétszedésével, mert az egy nagyon furfangosan megszerkesztett zárban végződött. Addig gondolkodtak, addig fürészeltek, kalapáltak, amíg hirtelen szétpattant a szerkezet és a kis őz kiszabadult. De akkor... lássatok csodát! Az őzike hirtelen átváltozott egy gyönyörű tündérré. Megköszönte Mackó Lackó és Tappancs segítségét és ezt mondta:
- Hálából, hogy megmentettetek, teljesítem egy kívánságotokat! Most hát gondolkodjatok egy kicsit és mondjátok meg, mi a szívetek leghőbb vágya?
Mackó Lackó és Tappancs összenéztek és egyszerre mondták:
- Szeretnénk egy térképet, aminek a segítségével megtaláljuk a legnagyobb kincset!
A tündér gondolt egyet, kettőt suhintott a varászpálcájával és a Tappancs kis mancsai között megjelent egy térkép. Lackó Mackó akarta legelsőnek megfejteni a titkot, ezért el akarta kapni társa kezéből a tündér ajándékát, de Tappancs sem hagyta magát és addig-addig huzakodtak, míg a térkép kettészakadt. Erre egymásnak estek és csihi-puhi, a barátságnak is vége lett. A huzavonának, csihi-puhinak köszönhetően egy keresztúthoz gurultak, és így, miután lerázták magukról a port, egyik erre, a másik arra indult.
Mentek hát mendegéltek ketten kétfele, de egyikük sem volt boldog. Eleinte dühösen masiroztak előre, aztán lassítottak – talán a fáradtságtól, de egyre lassabban vonszolták lábaikat, mintha a lelküket nyomó bánat a lábaikba költözött volna. Vissza-visszafordították tekintetüket a keresztút felé és vágyakozva keresték az elveszített barátot. Már érezték, hogy nem a térkép miatt bánatosak, hanem a régi barátságot sajnálták.
Az út kanyargott, hol jobbra, hol balra és, bár ellenkező irányba mentek, mondhatni egyszerre érkeztek meg egy csodaszép tisztás két, ellentétes bejáratához. A tisztás közepén egy kristályvizű patak vízesését látták, virágos fák árnyékában. Lackó Mackó arra gondolt, hogy milyen jó lenne most Tappanccsal játszani a friss patak vizében, úgy ahogy azt otthon is megtették nem egyszer.
Tappancs, amint megpillantotta a vízesést, ugyancsak arra gondolt, hogy be szívesen játszadozna itt barátjával a hűsvizű patakban, vagy a virágos fák árnyékában. Ekkor meglátták egymást és talán még soha ennyire nem örvendtek semminek ennyire. Megölelték egymást és boldogan indultak hazafelé. Most már mindketten tudták, hogy a térkép elvezette őket a legnagyobb kincshez: a barátságukat lelték meg újra.
Otthon megfogadták, hogy többet soha nem fognak sem veszekedni, makacskodni, hiszen a legfontosabb dolog a világon az igazi barátság.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése